2009. február 25., szerda, 18:31 Miként élhetjük túl a válságot?
Egymásról eddig mit sem tudó csoportok nagy számban kezdik vizsgálni azt, hogy miként élheti túl az ember a válságot. Erről szólt Bécsben a Szolidáris Gazdaság Konferencia, amelyen a Védegylet szervezésében heten vettek részt.
+ 2 videó a konferencia rendhagyó megnyitójáról, ahol unalmas beszédek helyett játékos mozgásgyakorlatokkal hozták össze a résztvevőket, és az ebédlőről, ahol előbb lehet eljutni egy élelmiszerügyi akció ötletéig, mint a lencsefőzelékig.
Szolidáris Gazdaság Konferencia
Bécs, 2009. február
A kis házat, ahol baráti alapon megszálltunk Bécsben, közösen bérli öt ember. Egy reggel elmesélték, hogy a ház előtti biciklitárolót ők maguk lopták ide a város másik részéről, mert ott nem használta senki, nekik pedig kellett itt. Ebből balhé lett, de végül elfogadta az önkormányzat. A bécsi konferencia a szolidáris gazdaságról kicsit hasonló szellemű kezdeményezésekről szólt: autonóm csoportok útkeresései, amelyeket a mai rend még nem fogadott be, de már tolerál. Az a fontos, hogy mi, akik érezzük ennek a szelét, találjuk meg egymást, és mondjuk el, ki miben mesterkedik.
Franz Narada szociológus elkezdte a szemináriumát, de nem ő fejezte be. Arról beszélt, hogy meg kell találniuk egymást az új utakon járó csoportoknak, amelyek falvakban élnek és a szolidaritás alapján álló gazdaságot üzemeltetnek. Az információmegosztás életbevágóan fontos lesz: hogyan építs házat, hozz létre tárgyakat, rendezkedj be olyan kevésből, amennyid épp van. Nem azért kell megtalálniuk a csoportoknak egymást, hogy közösen lépjenek fel, hanem hogy megoszthassák a hétköznapi tudásukat. Mert ez kellhet a túléléshez.
A szeminárium vezetője ezt röviden elmondta, aztán beszéltette az embereket négy órán át. És lassan világossá vált, hogy mind ugyanabban a helyzetben vagyunk. Olyan ez, mintha egy összeomlófélben lévő házból hiába akarnánk kivezetni az embereket, alig néhányat sikerül meggyőznünk, hogy menni kell. Aztán hirtelen összetalálkozunk olyanokkal, mint mi. Ahogy beszélgetünk, erő szabadul fel - érezzük, hogy egymástól függetlenül ugyanazt gondoltuk. És mivel különböző tapasztalataink vannak, tanulni is tudunk egymástól. Narada szemináriumában ez volt a lényeg, keresd a másikat, ez a kivezető út.
Egy nő Karinthiában helyi pénzt próbál bevezetni cserekereskedelemhez, de nem tudja, hogyan győzze meg az első néhány embert az induláshoz, mert a környéken mindenki csont konzervatív. Voltak ott informatikusok, akik épp ilyen cserekereskedelmet támogató rendszereket építenek, és betanítják az embereket arra, hogyan lehet elindulni.
Egy másik középkorú nő elmondta, hogy ő eddig nem használta számítógépet, de most olyan tanfolyamra szeretne menni, ahol megtudhatja, hogy antropozófiai kérdések iránt nyitott emberekkel miként léphet kapcsolatba a neten. Rögtön jelentkezett egy srác, aki járja az országot és azt tanítja, hogyan találhatod meg az interneten azokat, akiket keresel.
Ez így zajlott, de közben belengte a termet a türelmetlenség. Vajon hogyan tudnánk összehozni mindenkit, aki új utakat keres?
A litván Andrius Kulikauskas nevét felírtam, mert hatalmas hangon türelemre intett mindenkit. Azt mondta: az emberek különböző szinteken állnak, ezért nem lehet bármilyen információt a fejükbe tölteni és azt várni, hogy azonnal megváltoznak. Mert ki jobban, ki kevésbé ismeri önmagát. És önmagadon keresztül érted meg, hogy mi van körülötted.
A konferencia szervezése gyakorlatilag ugyanebben a szellemben zajlott: bárki részt vehetett a szervezésben, és a cél az volt, hogy minél több felől érkezzenek impulzusok, és a lehető legspontánabbul alakuljon a folyamat, és a lehető legtöbb kapcsolat szülessék. Mindjárt az elején, a nyitó esemény egy közös játék volt: az emberektől azt kérték, hogy álljanak körbe, és végezzenek bármilyen egyéni mozdulatsort, adjanak bármilyen hangot, és így, vidáman táncolják körbe az egyetemi csarnokot. Mindez ugyanis a bécsi agráregyetem épületében zajlott.
Már a konferencia közben lehetett új szemináriumokat hirdetni, voltak mindig elérhető termek találkozókra, és bárki beállhatott dolgozni, tolmácsolni, főzni, pakolni.
Az egészet belengte annak a szele, hogy itt most nem az ellenállás fontos, hanem az együttműködés, a túlélés, a hétköznapi szükségletek biztosítása. A permakultúra szemináriumon egy bőrnadrágos fickó például arról beszélt, hoyg gumiabroncsokat egymásra pakolva, a belsejüket földdel kitömve hogyan lehet gyakorlatilag a belvárosban krumplit termelni, minimális helyen, akár nyolcvan kilót.
Találkoztunk egy csoporttal, akik a magyar Szatyor bevásárlóközösséghez hasonlóan együtt rendelik meg a zöldséget, tejet a közeli gazdáktól. Elmondták, hogy Ausztriában ez csak úgy legalizálható, ha mindenki belép egy szövetkezetbe, amelynek a tagjaként szétoszthatják az árut. Az állam ugyanis azt az utat segíti inkább, hogy az áru nagykereskedőkön keresztül vándoroljon a fogyasztó felé.
Láttunk filmet arról, hogy Dél-Afrikában az elszegényedett negyedek lakói együtt kertészkedni kezdenek üres telkeken, hogy ne unják magukat halálra, és hogy ne haljanak éhen. Felhőkarcolókkal a távoli háttérben úgy beszéltek ezek a kertészek, mint akik felfedezték, hogy hiába várnak tovább - nem ad nekik munkát senki.
Reményeink szerint májusban, a "Közösségi Önsegítő Rendszerekről" szóló fesztiválon hasznosítani tudjuk a bécsi tapasztalatokat.
