A privatizáció és a közszolgáltatások politikája

Írta: Scheiring Gábor és Boda Zsolt

A közszolgáltatások piacosítása korunk egyik legfontosabb politikai kérdése. Néhány esetben, ilyen például a távközlés, a piac bevonása komoly előnyökkel járhat. Más esetekben azonban a piac igazságos, fenntartható és hatékony működésének feltételei nem adottak. Nagy-Britanniában a vasút-privatizációt követő drasztikus leépítések eredményeként a vasút most szakértelemhiányban küszködik, a dolgozók túlterheltek. De nem csak a munkakörülmények romlottak: a privatizációt követő négy óriási, több mint félszáz ember életét követelő katasztrófa hívta fel a problémákra a figyelmet. A szigetországban a privatizációtól nem csak a szolgáltatás színvonalának emelkedését várták hiába, hanem finanszírozási helyzet javulását is: a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a magánosítást követően a brit vasútnak juttatott állami támogatások értéke megduplázódott, keresztülhúzva ezzel a közgazdászok számításait. Dél-Afrikában a vízközművek privatizációjának eredménye az ország történelmének legsúlyosabb kolerajárványának kitörése volt 2000-ben. A járvány elültével az esetet kivizsgáló kormányzati biztos is beismerte, a vízközművek privatizációja, a piaci alapú költségszámításra való áttérés, és ennek eredményeként a lakosság körében egymást követő vízelzárások közvetlenül hozzájárultak a járvány kitöréséhez. E példák a piac kudarcának szélsőséges esetei.

Nem kell hazánkban hasonló katasztrófák bekövetkezésétől tartanunk ahhoz, hogy a folyamatok problémás jellegét felismerjük. A Nagy kiárusítás c. film négy ilyen esetet dolgoz fel, az érintettek perspektívájából. Szó van a brit vasút, a dél-afrikai áramszolgáltatás, a bolíviai víz és a manilai egészségügy privatizációjáról. E példák fontos adalékkal szolgálnak a hazai vitákhoz is, ahol olyan reformoknak nevezett átalakításokba megy bele a kormány, melyek elméletileg és a nemzetközi tapasztalatok alapján is kétes kimenetűek. A Gazdálkodj okosan c. könyv a hazai közszolgáltatás privatizációs folyamatokat elemzi, különös tekintettel a szociális és ökológiai hatásokra. Szóba kerül ugyanaz a négy szektor, mint a filmen: vasút, áram, víz és egészségügy. A két mű együtt nem csak hiánypótló hazánkban, hanem egyben a problémákra válaszokat kínáló globalizációkritikai és zöld mozgalmak erősödését is jelzik.

A napjainkban zajló globalizációt olyan folyamatnak tekinthetjük, melynek során az üzleti vállalkozások, cégek új területekre terjesztik ki tevékenységüket. A földrajzi terjeszkedésen túl társadalmi értelemben is új szegmenseket igyekeznek meghódítani. Egyre több olyan területet próbálnak meg ellenőrzésük és befolyásuk alá vonni, melyeket nem biztos, hogy kellene: ilyen a környezetvédelem, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, és számos más olyan területet, melyet hagyományosan a közszolgálat és a közszféra részének tekintünk, és amely napjainkban egyre inkább piaci szolgáltatássá kezd válni. A folyamatot még problematikusabbá teszi, hogy nemcsak a cégek törekszenek efelé, de a nagy befolyással bíró gazdasági szervezetek is támogatják őket ebben, mint pl. a Világbank, az Európai Unió, de különösképpen a Kereskedelmi Világszervezet (WTO).

A kelet-európai országokban az emberek alig tudnak valamit a WTO-ról, a GATS- egyezményről, és hogy ezek mekkora fenyegetést jelentenek a közjavakra és a társadalom egészére. A kormányok sajnos közel sem annyira átláthatóak és elszámoltathatóak amennyire az kívánatos lenne. A magyar kormány eladta már a teljes energiaszektort, a vízszolgáltatás jelentps hányada privatizált, és rengeteg elképzelés forog közkézen az egészségügy, vagy a felsőoktatás piacosításáról. Magyarországon mindez tehát nem csupán fenyegető veszély, de már valóság. A neoliberális globalizáció nem csak az esélyek társadalmi osztályok és generációk közötti újraelosztása szempontjából fontos, előrehaladtával együtt sorvadnak el a helyi demokrácia, az önrendelkezés és a kistelepülési lét feltételei. Hazánkban a politikai rendszerváltást jelentős hatalom-decentralizáció követte, ugyanakkor a folyamatot kezdetben vezérlő eszmék hamar háttérbe szorultak: a helyi gazdaság fejlesztésének elmaradásával, az erőforrások eláramlásával, a kistelepülési közszolgáltatások leépítésével, az iskolák, postahivatalok bezárásával, vasútvonalak felszámolásával a helyi társadalom és gazdaság lehetőségei drasztikusan beszűkülnek. A kistelepülésekről a piaci racionalitás elszólítja a postát, az iskolát, a vasutat és a buszokat, de a kormány készül a polgármesteri hivatalok bezárására is.

A folyamatban lévő, cégek vezette globalizáció mellett létezik egy másik fenyegetés is: a közszolgálati szektor rossz állapota. Különösen aggasztó ez Kelet-Közép-Európa országaiban, ahol az államháztartás súlyos hiánnyal küszködik, amely nyilvánvalóan privatizációra sarkallja a kormányzatokat. A régóta elhanyagolt tömegközlekedés például csődhelyzetben van Magyarországon, ezért sokan a külső befektetések szükségességére hivatkoznak, amelyek nélkül a probléma—állítják—megoldhatatlan. Mintha csak ez a két lehetőség létezne: tétlenül tovább nézni a tömegközlekedés szétesését, vagy külső befektetőket keresni. Ez az érvelés nincs híján az igazságnak, még akkor is, ha a befektetések régóta fennálló hiánya egyfajta összeesküvéstörténetnek tünik is. A tömegközlekedésbe részben gazdasági okokból, részben pedig politikai döntések folytán nem került pénz. Nehéz ellenállni a csábító összeesküvés-elméletnek: talán éppen azért nem invesztált az állam bizonyos szektorokba, hogy bizonyítsa azok működésképtelenségét és privatizálásuk elkerülhetetlenségét?

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a magánbefektetők csak igen korlátozottan jelentenek megoldást a közszolgáltatások forráshiányára. A befektető ugyanis – érthető módon – szeretné visszakapni a pénzét, továbbá hasznot (profitot) is akar realizálni. Ha a közszolgáltatások most is alul vannak finanszírozva, és a bevételek nem elengendőek a gazdaságos működtetésre, akkor hogyan lesznek képesek kitermelni a magánberuházó hasznát? Vagy az árak emelésével (amit vagy a fogyasztók vagy az állam fog megfizetni), vagy pedig a szolgáltatás színvonalának vagy mértékének a csökkentésével, ami praktikusan a hátrányosabb helyzetű, alacsony fizetőképességű rétegeket fogja sújtani. Elvben persze elképzelhető, hogy a magánberuházó képes lesz hatékonyabban működtetni az adott közszolgálati vállalatot, és így nem, vagy csak korlátozottan kell árat emelnie, szolgáltatást csökkentenie – ebben bíznak a liberális közgazdászok. Azonban számos eset mutatja, hogy a közszolgálati vállalatok olyan speciális piacot jelentenek, ahol a piaci logika csak korlátozottan juthat érvényre. A vállalati szintű hatékonyság valamelyest persze növelhető, de csak bizonyos határig, és félő, hogy a piaci verseny korlátozottsága (ami általában jellemzi a közszolgáltatásokat) nem erre fogja ösztönözni a magánberuházót, hanem inkább az úgynevezett „járadékvadász” magatartásra, ahol is az állami támogatásokból igyekszik többet megszerezni magának, vagy elhanyagolja a rábízott infrastruktúrát, és így csökkenti a költségeket stb. Minderre számos példát találhatunk a világ különböző országaiból: az adott közszolgáltatást romló minőség (szaporodó vonatbalesetek, romló vízminőség stb.), a szolgáltatásból kizárt csoportok, emelkedő árak, növekvő állami támogatás jellemzi a privatizáció után.

Lehetnek olyan területek, olyan problémák, ahol a piac vagy a vállalatok révén javítható a közszolgáltatások terén tapasztalható helyzet. Ehhez azonban ismernünk kell a piac korlátait és működésének alapfeltételeit, nem szem elől tévesztve azt a közösségi és közjogi szabályozórendszert és a felügyeleti szerveket, melyek a piac működését hatékonyan befolyásolni képesek. Magyarországon és a régióban sokan használják azt a bizonyosan tarthatatlan, felszínes érvelést hogy a piac önmagát szabályozza — ez természetesen nem igaz, a piac mindig csak saját érdekeit érvényesíti. Ha a piacosítás mellett döntünk megoldásként, ismernünk és elemeznünk kell az ehhez kötődő problémákat is. A főáramú közgazdaságtan is elismeri a piacot keretező intézmények szükségességét, arról azonban nagyvonalúan hallgat, hogy ezek hogyan teremtődnek meg. A gazdasági növekedéssel nem érkezik meg automatikusan a társadalmi önvédelem, önszabályozás és önszerveződés képessége. A hatékonyság fő társadalomszervező elvvé válása nem jelenti az emberi jogok hatékonyabb érvényesülését. A személyek szabadsága nem folyománya a gazdasági növekedésnek. Épp ellenkezőleg: a globális gazdaság látványosan sikeres országainak sora köszönő viszonyban sincsen azzal a berendezkedéssel, mely ezt a szabadságot garantálja. Úgy versenyzünk velük, hogy e garanciákat lebontjuk? Van választás: a szabadság garanciáit mi magunk formáljuk, nem a gazdasági növekedés.