Filmajánló

Írta: Pál Móni

A közszolgáltatások privatizációja ma már szinte minden országot érint, így aktualitása nem vitatható. Ahogy a filmé sem, ami az ominózus TB-törvény megszavazása után egy hónappal kerül a magyarországi mozikba. A neoliberális gazdaságpolitika követői „varázsszerként” tekintenek a privatizációra, azt feltételezik, hogy az egészségügy vagy az áramszolgáltatás magánkézbe adása javítja a hatékonyságot, a szolgáltatások színvonalát, sőt, egyes esetekben olcsóbbá teszik azt. Vajon így van-e ez a gyakorlatban és tényleg a „kiárusítás” fogja megoldani az országok gazdasági problémáit?

Florian Opitz filmje erre keresi a választ, és elsősorban az érdekli, hogyan érinti mindez az „egyszerű” embereket. Valószínűleg vannak előzetes elvárásai, amelyekre igazolást keres és nem hisz a privatizáció messianisztikus szerepében. Filmjére mégsem mondhatjuk, hogy dogmatikus, nem megalapozott, vagy „michael moore-os”. Ha nem is okoz a privatizáció mindenkinek olyan drasztikus változásokat az életében, mint a filmben szereplő Mirandának vagy Bonganinak, ha nem is fog mindenhol háborúhoz vezetni a víz magánosítása, mint Bolíviában, abban biztosak lehetünk, hogy rengetegen fognak szenvedni a hatásaitól.

A nagy kiárusításban a Dél-Afrikában (Sowietoban) élő Bongani küzd az áramszolgáltatás, az angliai Brightonban mozdonyvezetőként dolgozó Simon a vasút, a Fülöp-szigeteki (manilai) Miranda az egészségügy, a bolíviai Cochabambában élő Oscar pedig a víz privatizációja ellen. Az ő sorsukon, illetve elbeszélésükön keresztül nyerhetünk betekintést abba, mi történik, ha magánkézbe adják a közszolgáltatásokat. A történetek egymásba fonódnak, és nem önmagukban, elszigetelten mutatnak rá problémákra, hanem globális dimenzióba helyezve, rendszer-és kapitalizmuskritikaként. Florian Opitz nagyon jól szemlélteti, hogy ezek a folyamatok nem esetlegesek, véletlenszerűek (hiszen többek között a washingtoni konszenzuson alapuló gazdaságpolitikába illeszkednek); és a filmnek az is nagy erénye, hogy nem a „gonosz” multinacionális vállalatok, illetve a „jótékony” állam dichotómiában gondolkodik.

Látjuk, ahogy a nemzetek felett álló szervezetek, mint a Világbank, az IMF ráveszik az országokat a privatizációra, a nagytőke irányító szerephez jut. Az is jól látszik, hogyan fonódik össze a kormányzati politika a tőkések érdekeivel. Az Világbank ex(renegát)-elnöke, Stiglitz is megszólal a filmben, és leleplezi a két nemzetközi pénzügyi szervezet politikáját. Tisztában van vele, hogy a „fejlődő” országoknak nyújtott „támogatás” valójában a tőke érdekeit szolgálja, és ezek az országok nagy árat fizetnek a privatizációért.

A globális rendszerkritikát elsősorban Bongani fogalmazza meg, aki a kapitalizmus ellen szólal fel, és a munkásosztályt élteti. De a mozdonyvezető Weller is látja, hogy a munkásság elnyomása a profit érdekében nemzetközi folyamat.

A „rend” fenntartásához megfelelő apparátusra is szükség van. Dél-Afrikában bürokraták ellenőrzik, hogy ki nem fizetett áramot, és könyörtelenül kikapcsolják, ha „engedetlenséget” tapasztalnak. Bolíviában rendőrök biztosítják, hogy senki se jusson „jogtalanul” vízhez. Vajon kinek az érdekeit védi az állam?

A Világbank és az IMF képviselői persze sikerként könyvelik el a privatizációt. A kritikusok szerintük nem látják a valódi eredményeket. De kinek is van igaza?

A helyzet nem túl bíztató, és úgy tűnik, a folyamat visszafordíthatatlan. Mégis felcsillan a remény. Bolíviában sikerrel jártak a tüntetők, áldozatok árán, de visszaszerezték a vízhez való jogot, sőt a vízmű vezetésében a helyi közösség most aktívan részt vesz. Dél-Afrikában működik az áram-visszakapcsoló kommandó. Az embereket összefogásra, küzdelemre tanítják a kiélezett helyzetek, és mindez talán egy komolyabb változás kezdete lehet.

Stiglitz, a renegát világbankár

http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=15116